Kurta Gyula:

Régi helyi szokások a pocsaji görög katolikus egyházközségben

Nem vagyok már túl fiatal… de az emlékeim még azok. A legtöbb régi hagyományra gyermekkoromból magam is emlékszem, a többi visszaemlékezést pedig szüleimtől, vagy a faluban élő régi öregektől hallottam.

Lássuk csak, gondolataimban hogyan elevenednek fel a régi emlékek…

a, Krisztus születésének ünnepe

 Karácsonykor szokásban volt, hogy már december 23-án délutántól a gyerekek elindultak kántálni. Az ifjak a csillaggal és a betlehemmel jártak: körülbelül 3 órakor indultak a csillagosok, a betlehemesek pedig a sötétség beálltakor. „Szabad-e kántálni?” – köszöntek be a gyerekek, ugyanígy a csillagosok is, majd behívták őket és előadták a játékot.

A régi időkben vacsora után a rokonok és a szomszédok egymás ablaka alatt kántáltak.

Így telt el az idő egészen éjfélig, ekkor a templomban „éjféli mise” volt.

Karácsony második napján a betlehemesek és csillagosok újra elindultak a községben, és betértek azokhoz, akikhez addig nem tudtak bejutni ill. azokhoz akik még ekkor beengedték őket.

b, Vízkereszt

Január 6-án kivonultak az Ér folyóhoz, és ott végezték a nagy vízszentelést. A jeget kocka alakban feltörték, s a pap ott szentelte a vizet, mert a lényeg csak az volt: „folyóvíz” legyen. Ez a szokás a II. világháború után szűnt meg.

Az itt élő román ajkúak ekkor Karácsonyt is ültek a Julián naptár szerint!

Jó példa erre, hogy amikor Kurta Gyula 1912. január 5-én megszületett, mivel odahaza ez Karácsony ünnepe volt, az édesapa e születést csak január 9-én jelentette be az anyakönyvvezetőnek, így hivatalos születési dátuma január 9. napja lett a polgári iratokban.

A házszentelésre öt fiúgyermek kísérte a papot, a kántort és a harangozót. A gyerekek csengőt vittek magukkal, így jelezték érkezésüket. A házba lépve az ünnepi tropáriont („A Jordánban való keresztelkedésedkor, Urunk…”) a gyermekek énekelték. A pap a házban felolvasta a házszentelési imádságot, megszentelte a helyiségeket. A szertartás végén a kántor a Kereszt tropárionját énekelte: „Üdvözítsd Uram, a te népedet”. A harangozónál volt a szenteltvíz, és egy láda, melyet románul „fucu”-nak neveztek, ebbe a zárt ládába helyezték a hívek adományaikat.

c, További ünnepekhez kapcsolódó szokások

Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a gyertyaszentelés mellett az utóbbi években a betegek kenetének közös kiszolgáltatására került sor.

Nagyböjtben az összes konyhai edényt a padlásra vitték, onnan lehozták azokat az edényeket, amelyekben csak olajjal főztek. Nagy mennyiségű káposzta volt besavanyítva szinte minden háznál, de volt hordóban pácolt hal is, s ezt fogyasztották. Legfeljebb tojást ettek, és tejet ittak a böjtben.

 Hagymából kukoricakásával, meg egy kis olajjal és fűszerekkel finom töltött káposztát is készítettek!

A heti három nap böjtöt: hétfő, szerda és péntek, mindig szigorúan betartották. Még a falu bírája is ugyanúgy böjtölt!

Halottak szombatján nem volt szokásban a halotti kalács, de a virrasztáskor mindig volt nemcsak kalács, hanem bor is. A kalácsba három szál gyertyát szúrtak.

A régebbi időkben a virrasztás háznál történt. Az első világháborúig az elhunytat mindig az utca felőli szobában ravatalozták fel, lábával az ajtó felé.  Az elhalálozás napjának estéjén már virrasztottak is, de az 1800-as években a virrasztás aszerint történt, hogy éjfélig az asszonyok énekeltek a halott mellett, éjfél után pedig a férfiak hajnali 4 óráig. Ekkor zárult a virrasztás, majd este újra kezdődött. Ez minden nap így történt addig, míg a halott a háznál volt, vagyis a temetés napjáig. Az 1900-as években már csak este 9-10 óráig virrasztottak, de férfiak és nők együttesen. A férfiak beköszöntek a halottnál, hogy „boldog nyugalmat”, és az alsó szobába vonultak, ahol kártyáztak, beszélgettek néhány pohár bor mellett. Az asszonyok pedig elöl, a halott mellett imádkoztak és énekeltek.

A temetésekkor kétféle szokás élt: vagy 6 vagy 12 evangéliumot olvastak fel a sírhoz kimenet, s az evangéliumok számának megfelelő zászló kísérte a koporsót. A zászlók előtt mindig három (a 6 zászlóshoz) vagy öt (a 12 zászlóshoz) fehér ruhába öltözött gyermek ment, egy vitte a keresztet, a többiek kezükben a ripidionokat, melyeket itt „kerubok”-nak neveznek. Így néha egy halottas menet akár 2 óráig is eltartott. Régen a virrasztást és a temetést fekete liturgikus színben végezte a pap.

A barkaszentelést Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a templom előtt tartották, ekkorra fakadnak a fák, ennek az emlékére maradt ez így. A barka már sokszor ekkorra is elvirágzik. Virágvasárnap csak a hívek lettek megszentelve bent a templomban. Ekkor zöld ágakkal és sok-sok virággal van kidíszítve a templom.

Nagyhétfő szigorú böjtnek számított, ugyanúgy, mint Nagypéntek. A szertartások a megszokott módon zajlottak.

Nagypénteken délután 3 órakor volt a sírbatételi vecsernye, elöl a pap és a kántor, négyen pedig vitték nem a síri leplet, hanem egy fehér lepedőben egy gipsz Krisztus szobrot. A templomban az oltár első részébe volt a szobor behelyezve, ezt takarta be a pap a fehér lepedővel. Ez a gipsz szobor ma is be van építve a templom oltárába. Régen egész éjjel virrasztottak a szentsír mellett, mára ez lassan kikopott.

A feltámadás régen éjfélkor volt, a mai időkben előbbre hozták.

A pászkaszentelés hagyománya itt is megmaradt, különösen szép a pászkakalács, mely alatt kendő volt, amit a szentelésre kitakarnak. A Krisztus-ikon előtt áll egy nagyobb méretű kalács, ebben gyertyák állnak, általában három: egy nagyobb és két kisebb.

Húsvét második napjának délutánján kimondottan az asszonyok kosarakkal kimentek a temetőbe, kisebb kalácsokat sütve apró tésztával ezeket a halottak emlékére odavitték, majd a temető keresztjének közelében ezeket a szegények és a gyermekek között elosztották. Ez a „halottak Húsvétja”.

Ezt követte a „kis Húsvét”, amikor az itt élő román ajkú hívek Julián naptár szerint is megünnepelték a Húsvétot, ugyanígy a „holtak Húsvétját” is.

Áldozócsütörtökön akit felkészítettek a szentáldozásra, mindenki elsőáldozott. Itt az „elsőáldozás” mindig ekkor volt. A gyermekek körbe letérdepeltek az oltár körül, így áldoztatta őket az esperes úr, még olyan is volt, hogy három sorban térdepeltek. Az áldozás után az iskolában megebédeltek, ekkor nap „ünnepi tanítás” volt, tehát ismételték az addigi anyagot, de „az a nap a miénk volt”.

Pünkösd vasárnapján a templom zöld ágakkal volt feldíszítve, a bejárat felett díszkaput is csináltak.

A búzaszentelést Pünkösd második napján tartották – mivel áprilisban ez a római katolikus szokás –, ekkor körmenetben mentek ki a kaszálókig, ott volt a papnak sok földje, itt végezték a szentelési szertartást. A háború után ez is megszűnt, ekkora körmenettel utoljára Nádasi Béla esperes végezte így. Az utóbbi években ez a szokás ismét helyreállt, így a búzát Pünkösdhétfőn szentelik meg.

Egykoron gyalogosan zarándokoltak Máriapócsra. A búcsú előtt 2 nappal elindultak, előtte a templomban Szent Liturgia volt, a zászlókat is vitték. Elöl ment egy vezető, aki ismerte a földutakat is. Ment az „előéneklő” is, aki egy alkalommal az árok előtt, ahol át kellett menni, ezt mondta: „Árok van, ugorjatok, a zászlóra vigyázzatok”, s ezt nagy meglepetésre mindenki utána énekelte, de híre is lett ennek az esetnek. Betértek minden templomba, a szállás pedig ott volt, ahol az este érte őket, de arra mindig ügyeltek, hogy addig valami településre érjenek. A pap mindig a paróchián aludt, a hívek házaknál, csűrökben, ki hol tudott. Vissza is gyalog jöttek, ahol az iskolás gyermekek várták a zarándokokat, no meg a zarándoklók családtagjai is. A pap is gyalog ment, később, mikor már egészsége nem bírta, szekérrel ment.

A templombúcsú hajdan az ünnep napján volt.

A proszforát „preszkura”-ként emlegetik, melyet mindig sütöttek a papnak.

Halottak napjának délutánján a hívek kimentek a temetőbe. A temetői keresztnél elvégezték a parasztászt, majd minden sírnál volt külön-külön pannachida is, illetve sírkőszentelés, aki kérte a szertartást. Ez a 80-as években még így volt. Később már a ravatalozóban végezték a szertartást, és csak ahhoz mentek sírt szentelni, aki külön is kérte.

d, Elhelyezkedés a templomban

A templom hajójába a hívek két kapun keresztül léphettek be.

A templom hátsó részében az elválasztó rácsig ültek az asszonyok, a hajó belsejében pedig a férfiak, meghatározott rend szerint:

Az ikonosztázion előtti lócákon iskolahagyott ifjak, polgári iskolába járó tanulók és a levente-oktatásban részesülő fiatalok ültek. A polgári iskolásoknak volt egy könyve, amelybe minden Szent Liturgia végén a pap aláírásával igazolta a templomi jelenlétet, hiszen enélkül fegyelmit kapott a diák. A padsorok elején ültek a nőtlen legények, utánuk a házasok, és kor szerint az idősebbek egyre hátrébb.

A leányzók a kóruson a kántortanító vezetésével énekeltek. A templomi énekeket mindig az iskolában gyakorolták be.

Ezek az én régi emlékeim… sok szokás ma is él még, sok pedig már csak emléke a hajdani pocsaji görögök mindennapi életének.